"Ahhoz, hogy el tudjuk helyezni magunkat a világmindenség óriási körforgásában - ebben az időtlen, végtelen folyamatban - ismernünk kell múltunkat, személyes gyökereinket, valamint történelmünket is. Ismernünk kell ősi mítoszainkat, művészetünket a népművészet motívumkincsét, mely kristálytiszta jelrendszerrel jeleníti meg az adott népcsoport mindenkori életérzéseit. Csak úgy tudjuk megtalálni helyünket, ha a természet törvényeinek tisztelete mellett tiszteljük őseinket, hagyományainkat, pontosan ismerjük identitásunkat, és ennek tudatában éljük modern életünket, illetve adjuk tovább mindezt utódainknak."

( Kubinyi Anna )

Báta Tolna megye déli csücskében, a Duna-Dráva Nemzeti Parkhoz tartozó gemenci erdő mellett a Duna árterének peremén szelíd dombok ölelésében megbújó falu. Szent László király által 1093-ban alapított bencés apátságának romjai fölé emelt Szent Vér templom tornyából az egész Sárköz síkját belátni. Földrajzi elhelyezkedése miatt, mivel szárazföldi és vízi utak találkozásánál feküdt, már a kelták által is lakott hely volt, érintette a római hadiút is. Első írásos említése - mint a pécsváradi apátság halászfaluja - Bátatő néven 1015-ből való. A középkorban mezőváros, Szent Vér ereklyéjéről híres temploma búcsújáró hely, a Hunyadiak kedvelt zarándok helye. A magyar királyok közül is sokan felkeresik: Mátyás, Zsigmond, II. Lajos. Kedvező földrajzi fekvésének köszönhetően fontos átkelőhely és kikötő, az erdélyi só szállítmányok valamint a Felvidékről a Vágon és a Dunán leúsztatott fenyőgerendákból ácsolt talpak a bátai réven keresztül a Sárvízen folytatták az útjukat a Dunántúl belseje felé. A történelmi viharok nem kímélik, ennek ellenére folyamatosan lakott hely, lakói mindvégig megőrzik magyarságukat és többségében katolikus hitüket, akkor is, amikor a környékre más nemzetiségű telepesek érkeznek, a Sárköz magyarsága pedig a reformációhoz csatlakozik. A Duna szabályozásáig a településhez tartozó földterületek negyede alkalmas csak szántóföldnek, a többi rét, legelő vízjárta hely. Az itt élők elsősorban ártéri gazdálkodást folytatnak, egyik fő megélhetési forrást a halászat jelenti. A 19. században végbement vízszabályozás következtében jelentősen megnövekszik a földművelésre alkalmas jó minőségű szántó terület, melynek hatására bekövetkező anyagi gyarapodás - hasonlóan mint a többi sárközi településen – maga után vonja az évszázadok során kialakult nép műveltség megváltozását. A falu szerkezet is megváltozik. Az Alszög Duna parti részén laknak a halászatból élők, a Fő utca mellett épített nagy házakban pedig a gazdag földműves református családok, a Fölszögi részen pedig a földművelésből élő katolikus családok.
Báta lakói mindig híven ápolták hagyományaikat, néptánc-csoportjai szinte az egész országot bejárták. Dér Józsefné Stigler Treszka a Népművészet Mestere újjá élesztette - a Sárközben csak a bátai katolikusok körében szokásos - viaszos tojásírást valamint az általa összegyűjtött szőttes minták jelentősen gyarapították a sárközi mintakincset. A tárgyi anyag összegyűjtése és bemutatása azonban sokáig váratott magára. A község vezetése az 1980-as évek végén felismerve a település hagyományainak, sajátos népi kultúrája megőrzésének fontosságát az Általános Művelődési Központon belül megalapította a Tájházat. Létrehozásának szorgalmazója Kiss G. Lászlóné B.Tóth Erzsébet volt, aki az iskola helytörténeti szakkörös tanulói valamint a nyugdíjas klub bevonásával kezdte el a gyűjtő munkát. Utódjául Balogh Imréné Jánosi Erzsébetet jelölte meg, aki 1990. óta viseli gondját a közgyűjteménynek. Az összegyűjtött anyag először a jelenlegi Halászház épületében került kiállításra, melynek egyik helyisége szobaként volt berendezve, a másik helyiségben a kisebb tárgyak valamint egy nyitott színben a munkaeszközöket állították ki. A gyűjtemény mind a halászat, mind a paraszti gazdálkodáshoz szükséges eszközöket vegyesen tartalmazta. A kilencvenes évek végére az egyre gyarapodó gyűjtemény új helyet követelt magának, megfogalmazódott a gondolat, hogy a halászatból illetve a paraszti gazdálkodásból élők életmódját külön-külön megfelelő környezetben kellene bemutatni valamint a gazdag hagyománykincs tovább adására is lehetőséget kellene teremteni.
Az önkormányzat Tájház céljára 2001-ben megvásárolt egy lakóházat és a hozzá tartozó portát, melyen a paraszti gazdálkodáshoz tartozó gazdasági épületek is hiánytalanul megvoltak.
Részben saját erőből, részben a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium vidékfejlesztési céltámogatási pályázatán tájház rekonstrukcióra nyert támogatásból illetve a Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Hivatal, mint a SAPARD Hivatal jogutódja által „Falufejlesztés és –felújítás, a vidék tárgyi és szellemi örökségének védelme és megőrzése” elnevezéssel kiírt pályázat támogatásával valósult meg az épületek rekonstrukciója és kialakításra került egy korszerű kézműves műhely is, amely a kézműves foglalkozások mellett az állandó hímes tojás kiállításnak valamint az időszaki kiállításoknak is helyet ad.
A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma által meghirdetett Tengertánc pályázaton a tájház eszközfejlesztésére nyert támogatásból sikerült a műhelyt berendezni, korszerű eszközökkel felszerelni.
A Nemzeti Kulturális Alap múzeumi szakmai kollégium által nyújtott támogatásból 2008-ban a tárgyak állományvédelme valósult meg.
Az Oktatási és Kulturális Minisztérium által a Reneszánsz év keretében a Tájházak a közösségért címmel kiírt pályázaton a Tájház szakmai fejlesztésére nyújtott támogatásából a honlap fejlesztését, többnyelvű kiadvány készítését és az állandó kiállítás megújítását tűzte ki célul a Tájház.
A Tájházban 2002-ben nyílt meg a módos paraszt család életmódját bemutató állandó kiállítás, három évvel később pedig az állandó hímes tojás kiállítás.
A régi tájház épületében 2004-től látható a halászok életmódját bemutató állandó kiállítás.
Az önkormányzat 2003-ban létrehozta a Tájházért és Népi kultúráért Közalapítványt a tájházi rendezvények szervezésére, a munka segítésére.
A Tájház alapító tagja a Magyarországi Tájházak Szövetségének